Vihar a bili körül? - A szobatisztaság csecsemőkori kezdeteiről

A cikk eredetileg megjelent: Mindennapi Pszichológia

A szobatisztaság elérését sokan az egyik legfontosabb mérföldkőnek tartják egy kisgyerek fejlődésében – ugyanakkor egy olyan feladatnak, amely a szülőket is gyakran próbára teszi. A bilire szokást a totyogók és a kisgyerekek számára az teszi az egyik legnehezebb fejlődési lépcsővé, hogy épp akkor jelenik meg erőteljesen a nyomás, hogy megfeleljenek szüleik és a tágabb környezet elvárásainak, amikor feltámad bennük az igény az önállóságra és saját akaratuk érvényesítésére. Egy ilyen helyzetben a szülőkre is nagyobb teher hárul és nem véletlen, hogy a szobatisztaságra szoktatást az őket leginkább aggasztó dolgok között említik. A laikusoknak szóló nyomtatott és internetes források ugyan gyakran kínálnak útmutatást a mikorra és a hogyanra, valójában azonban a szakemberek között nincs konszenzus arról, melyik módszer és milyen életkor a legalkalmasabb a szobatisztaságra szoktatásra.

Már a szobatisztaság fogalma sem egységes: különböző fejlettségi állomásokat takarhat a teljes önállóság és a szárazon maradás képessége között. A legszigorúbb definíció szerint az a szobatisztaság, amikor a gyerek teljesen önállóan irányítja saját higiéniáját, és ehhez nincs szüksége segítségre, felügyeletre vagy emlékeztetésre. Ez a teljes vagy önálló szobatisztaság. Szobatisztának tartható az a gyerek is, aki bár nem teljesen önálló minden lépésben, de szülői segítséggel képes arra, hogy kizárólag bilibe vagy WC-be ürítsen. Ezt segített szobatisztaságnak is nevezik. A szobatisztaság értelmezésében persze szerepet játszik a kultúra és a tárgyi környezet is: a természeti népeknél egy kisgyereknek nem kell megtanulnia az angol WC használatát, a cipzár és a gombok kezelését, a hideg-melegvizes csap működtetését ahhoz, hogy szobatiszta legyen, míg nyugaton ezek mind hozzátartoznak az önállósághoz. A szobatisztaság tehát olyan komplex képességeket jelent, amelyek lehetővé teszik, hogy a gyerek a társadalom által elfogadhatónak tartott módon, a megfelelő helyen és időben ürítsen – és mindezt a megfelelő életkorban sajátítsa el.

A „megfelelő életkor” ideje azonban korántsem tisztázott – a szobatisztaságra szoktatás kezdetének ajánlása gyakorlatilag kutatási eredményekre nem támaszkodó „divatokat” jelent. A 30-as években a minél korábbi szobatisztaságot szorgalmazták, és ezt rigorózus, sőt erőszakos módszerekkel kívánták elérni. A gyermekekben okozott károkon túl az irányzat nagy vétke, hogy a nyugati világ tudatába generációkra beégette, hogy a „korai” és az „erőltetés” elválaszthatatlan fogalom. A csecsemőkori szobatisztaság kérdéseivel szembeni érzelmi ellenállás olyan erőssé vált, hogy az évtizedeken át áramló információ sem tudta megingatni. A más kultúrákban jól működő „korai” szobatisztasági szokások tudományos beszámolókból rég ismertek, – a nyugati kutatások eredményei pedig arra utalnak, hogy a csecsemőkori ürítés nem pusztán gerincvelői reflexműködés, mint korábban gondolták, hanem a szükséglet felmerülése már csecsemőkorban agykérgi aktivitással jár. A gyerekek egyre korábban vannak tudatában hólyagműködésüknek – mégis folyamatosan egyre későbbi időpontokat ajánlanak a szobatisztasággal való ismerkedésre. (Nehéz nem gondolni arra, hogy ebben szerepet játszhat az a tény is, hogy a nagy pelenkagyártók szívesen támogatnak olyan kutatásokat, amelyek a késői kezdés helyességét támasztják alá.)

 A jelenleg leginkább elfogadott érési elmélet és a rá alapozott „gyerekközpontú” megközelítés hívei szerint a szobatisztaság eléréséhez különböző nyelvi, motoros, szenzoros, neurológiai és társas készségek szükségesek. Elengedhetetlen a fiziológiai érettség (tud ülni, járni, felöltözni, levetkőzni), a külső visszacsatolás (megérti és teljesíti az utasításokat) és a belső visszacsatolás (önbecsülés és motiváció, a nevelőkkel való azonosulás vágya, önállóság). Ezzel tulajdonképpen az ürítés szükséglete teljességgel kikerül a figyelem fókuszából – a gyermek első életéveiben szinte nem is létezik –, helyébe pedig a szobatisztaságra való képesség lép. Így a nyugati világban az ürítés az egyetlen terület, ahol a gyereknek szóban kell megfogalmaznia és logikailag kell megértenie a szükségleteit – különben nem kap segítséget a kielégítésükhöz.

Az érési elmélet melletti legjelentősebb érv, hogy csak a bili használatára lehet korábban rászoktatni a gyerekeket, de éjszaka nem maradnak szárazon, míg a hólyag és a belek akaratlagos irányításának érése meg nem történik. Nyilvánvaló azonban, hogy az elhanyagolt képességek „maguktól” lassabban fejlődnek, mint azok, amelyeket folyamatosan használnak. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy a világ gyermekeinek többsége már akkor szárazon alussza át az éjszakát, amikor a nyugati gyerekek szobatisztaságra szoktatását még el sem kezdik.

Kép forrása

Hogyan történik a szobatisztaságra szoktatás egy olyan kultúrában, ahol a csecsemők szükségleteinek szerves része az ürítés, és ahol úgy tekintenek rájuk, mint születésüktől tanulásra képes lényekre?

A kelet-afrikai digóknál például az első hetekben kezdik a szobatisztaságra szoktatást, és a befejezést 4-6 hónapos korra várják. A csecsemők első 2 hónapjukat állandó fizikai kontaktusban töltik az anyával, később a családtagok (elsősorban a testvérek) fokozatosan átveszik a gondozást. A sok fizikai kontaktus mellett a gondozásra jellemző, hogy nincs kijelölt alvási idő, a gyerek igény szerint szopik, és a felnőttek azt gondolják, hogy a sírásra adott válasz lehetőség arra, hogy a csecsemőt tanítsák.

A szoktatásban az anya vállal minden felelősséget. Megfigyel, kezdeményez – és hisz benne, hogy a gyerek hamar elsajátítja az ürítés megfelelő módját. A pisiltetést hangjelzéssel kísérve, a csecsemőt a lábára fektetve, meghatározott pózban tartva végzi, amikor a csecsemő testtartásából, izomfeszültségéből, nyögéseiből, sírásából úgy látja, hogy a gyereknek szüksége van rá. A csecsemő jelzéseire reagálva megerősíti annak a zsigeri érzetekkel kapcsolatos reakcióit. A sikeres ürítés után az anyák testi közelséggel, szoptatással jutalmazzák a csecsemőket. Ha a pisiltetés nem jár sikerrel, különösebb érzelemnyilvánítás nélkül folytatják a korábbi tevékenységet, mintha mi sem történt volna. A gyakorlat feszültségmentes, a csecsemőgondozás normál része, ahol mások is jelen vannak.

Az anyák elvárják, hogy a gyerek fokozatosan egyre aktívabban jelezzen – például amikor már tud, másszon az anyja lábára. Az első évben a „baleseteket”, bár ritkán fordulnak elő, normálisnak tartják, és nem csinálnak belőle gondot, azonnal feltakarítják. A gyerek tehát mindig a saját szintjén aktív, nem pedig passzív elszenvedője az anya irányította szoktatásnak, amely egyébként eleve a gyerek szükségleteire támaszkodik. A folyamat kölcsönös kommunikáció és tanulás, egymás egyre jobb megismerése, nem pedig egy merev előírásrendszer betartatása. Bár gyakorlatában meglehetősen különbözik a nyugati értelemben vett „gyerekközpontú” módszertől, lényegében azonban nagyon is hasonló elveken alapul: a gyerek igényeire támaszkodó, gyengéd és odafigyelő hozzáállást jelent.

Vajon alkalmazható-e a fentiekhez hasonló gyakorlat a nyugati kultúrákban, ahol nemcsak a szemlélet, hanem a tárgyi környezet és az életmód is jelentősen különbözik egy afrikai törzsi társadalométól?

Ha érdekel a válasz, a teljes cikkért kattints ide: 

Mindennapi Pszichológia - Gyarmati Andrea: Vihar a bili körül? - A szobatisztaság csecsemőkori kezdeteiről

Felkeltette érdeklődésedet a természetes csecsemőhigiénia? Legújabb termékünk, a Popolini ázsiai bili nagy segítségedre lesz, ha szeretnéd kipróbálni ezt a módszert a kisbabádnál!

Ökojátékainkat és -babaholmijainkat pedig itt találod!